Hát igen... A mai napon véget ért a tanévem, s ezzel együtt egy két éves periódus az életemben. Most már akárhogy alakulnak a dolgok, akárhogy sikerül a szakdolgozat és vizsgariport, akárhogy sikerülnek a vizsgák... ebbe az iskolapadba többet nem ülök vissza. Furcsa érzés, bevallom, picit meg is könnyeztem. Szerettem erre a szakképzésre járni, és ez az első iskola, amit úgy hagyok magam mögött, hogy nem szívesen veszek tőle búcsút. Az általános iskola és a gimnázium egyaránt maga volt a pokol, különösen az osztályom miatt. Ezért mindkét ballagáson csak úgy sugárzott az arcom, s míg a többiek sírtak, én boldogan repültem ki, s vissza sem néztem. 

Így hát az, amit ma éreztem/érzek, számomra újdonság. Hiányozni fog ez a hely, sok érdekes dolgot tanultam itt, s ebben a suliban indultam el igazán a felnőtté válás felé.

Nem értem, hogy tudnak az évek ilyen gyorsan elrepülni az ember életéből. Mintha csak tegnap kezdtem volna el a szakképzést, s lám, most már a vizsgákra készülök. Június 15-én szóbelizem, remélhetőleg sikerrel - s attól a naptól kezdve végérvényesen lezárul egy újabb korszak az életemben.

Tehát bárhogyan is alakulnak a vizsgák, ennek az iskolának köszönettel tartozom. Örülök, hogy oda járhattam!

Köszönöm ezt a két izgalmas és gyönyörű évet!